(Hallgasd hozzá: Nicole Scherzinger – Whatever U like )

Sötét van. Csak egy utcai lámpa világít erőtlenül, de az is a végét járja. A szél egy kólásdobozt dobál ide-oda, megtörve a sikátor csendjét. A sivár ürességben csak egy dolog látszik: egy lány alakja rajzolódik ki egyre erőteljesebben. Fut. Nem is fut, rohan. Kezében pár könyv, füzet, vállán táska. Bizonyára egyetemista. Elbújik egy kimondhatatlanul büdös és koszos konténer mögött. De a léptek zaja nem halkul el, csak erősödik. A lány szíve minden egyes másodpercben összébbhúzódik, érzékei kiélesednek. Csöndben kuporog, közben egyre jobban szorítja a már így is összegyűrt füzeteit. Halkan vesz egy nagy levegőt, és belenyúl a táskájába, majd nyugodtan feláll, mielőtt odaérhetett és megláthatta volna bárki. Nem fél a követőjétől, dehogyis… Szembefordul a vészesen erősödő zajforrással, és vár. Megszűnik minden bántó hang. A léptek nem visszhangzanak. Egy férfi megállt az egyetemista lány előtt. Vérfagyasztó mosolyra húzza a száját, és előkap egy hatalmas zsebkést, és a lány felé indul. Mielőtt bármit tudott volna tenni, egy durranás hallatszott, majd egy puffanás. A férfi bőrdzsekije puffant a kemény aszfalton, és a lány kezében lévő pisztoly sült el. Komótosan visszateszi a táskájába a fegyvert, és odalépdel a halott mellé. Elveszi a tárcáját, a zsebkését, és ami még volt nála. Csak a ruhát hagyja rajta. Körülnéz, és mikor megnyugodott, hogy senki nem ébredt fel a lármára, táskájába süllyeszti az eltulajdonított értékeket. Ha ezzel is végzett, sietős léptekkel egy másik ugyanilyen sikátorba indul. Ott nem várja egy másik férfi, csak egy rozsdás vasajtó, ami azt mutatja, hogy a mögötte rejtőző régi nyomda épületrésze kong az ürességtől. De ez mind látszat. Odaér a lány, és morzejelekkel lekopogja a nevét. Alighogy befejezi, kitárul förtelmes nyikorgásokkal kísérve az ajtó.

- Isten hozott, Adrienne… - köszönti az a személy, aki miatt itt van ma éjszaka.