9. rész

Haza megyek

Két éve nem találkoztunk Billel. Ez alatt az idő alatt én visszaköltöztem Münchenbe. Nagyon ritkán beszélek a húgommal telefonon. Ilyenkor szokott beszámolni az eseményekről. Mint kiderült Bill azóta is várja, hogy haza menjek. Egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy nekem haza kell mennem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Felöltöztem, összepakoltam és felhívtam Emilyt.

• Szia, húgi! Csak azért hívlak, hogy tudd, ma haza megyek! – kezdtem bele boldogan.

• Jajj, de jó! És mikor jössz?

• Az első Berlinbe tartó géppel!

• És az kb. mikor lesz?

• Hát, ahogy megnéztem az indulást.. olyan 3 óra felé ott leszek!

• Ki küldjem érted Tomot?

• Nem! És nem is szeretném, hogy erről szóljál a fiúknak. Főleg Billnek ne!

• Rendben, de fel fog neki tűnni!

• Honnan veszed?

• Onnan, hogy két éve az ablakban ül, és azt figyeli, hogy mikor jössz haza.

• Akkor most örülni fog! Na indulok a reptérre! Szia!

• Okay! Szia! – köszönt el Emily, majd leraktuk a telefont.

Itt állok a Müncheni reptéren és várom, hogy beszállhassunk a gépbe. Nem tudom, mit mondok majd Billnek. Talán nem is kéne magyarázkodnom. És ha kíváncsi, hogy hol voltam eddig? Nem tudom, mit mondok majd. Ha szeret, megérti. De mért bújok mindig e mögé?! Mindig azzal hitegetem magam: „Ha szeret, megérti!” És ha nem? Ha nem érti meg?

• A beszállást megkezdhetik a TH483-as számú járatra! (teljesen véletlenül!! xD szerk.)

Hallottam a hangosbemondón keresztül. Elindultam a beszállóhely felé. Mikor leültem a helyemre - ami az egyik ablak mellet volt – már csak egy hely volt a sorban. Mellettem egy kamasz lány ült. Szőke, göndör haja volt. Viszonylag magas is volt. A mellette lévő helyre leült egy vele egyidős fiú. A fiú kiköpött mása volt Tomnak. Stílusában is és külsőleg is. Az út elején még nem ismerték egymást, de Berlinben már kézen fogva szálltak le. Én utánuk szálltam le a gépről. Elindultam a kijárat felé, és amikor kiértem fogtam egy taxit. Beültem a kocsiba és megmondtam a sofőrnek a címet. Fél óra alatt oda értünk. Kifizettem a taxit és elindultam a házunk felé. Sejtettem, hogy Bill az ablakban ül és figyeli, ahogy az ajtó felé haladok. Nyitottam volna az ajtót, mikor éreztem, hogy valaki átölel hátulról. Meg fordultam és az arcomat a vállába fúrtam. Elkezdte simogatni a hátam. Percekig nem szóltunk semmit. Végül Bill törte meg a csendet.

• Hiányoztál, kicsim! – súgta a fülembe mosolyogva.

• Te is nekem. – válaszoltam miközben egy könnycsepp futott le az arcomon.

Bill letörölte a kezével. Bele remegtem az érintésébe. Ezt ő is érezte. Szorosan átölelt és megcsókolt. Vagy 2 perce csókolózhattunk, mikor megcsörrent a telefonom. Emily volt az, hogy hol vagyok.

• Nyisd ki az ajtót és meglátod! – válaszoltam mosolyogva, miközben kinyomtam a telefont.

Hallottam, hogy kattan a zár. Emily kilépett az ajtón és meglepődve vette tudomásul, hogy Bill mellettem áll. Az eddigi szomorúsága eltűnt egy pillanat alatt.

Boldog volt. Kimondhatatlanul boldog. Látszott a szemében.