Kimásztam az ágyamból, és mivel apának ma csak 9-kor lesz az első órája, átmentem Bogihoz. Csengettem.

Egy pizsamába öltözött, kócos lányt láttam ajtót nyitni. Meglepődött arcot vágtam.

-Még mielőtt megkérdeznéd, hogy miért vagyok pizsamában, elárulom, hogy nem megyek suliba.

-Hogy-hogy?-rökönyödtem meg.

-Hát szerintem megfáztam. Vagy nem tudom, hogy mi a bajom. Felhívtam Vikit és Kittyt és azt üzenik, hogy feleslegesen ne menj be értük, mert ők sem mennek el.-köhögte el a végét.

-Hát jó. Akkor nem megyek be hozzájuk. Neked pedig jobbulást.-mosolyogtam rá és elindultam az utcából ki. Most úgy döntöttem, hogy nem teszek kerülőt, mert mikor Vikiékért megyünk, akkor jóval többet kell sétálni.

Kiértem az utcánkból, lefordultam jobbra és be a kis utcába. Ahogy kiértem, jött még egy kisebb utca.

Éppen slattyogok el egy ház mellet, mikor hallom, hogy valaki ezt kiabálja a bejárati ajtóból.

„Bill, igyekezz, mert nem szeretek késni.”

„Úristen. Itt laknak a Kaulitz ikrek. Azt hiszem, más útvonal után nézek.”-gondolkoztam magamban.

Gyorsítottam kicsit, de már késő volt. Tom kilépett a kisajtón és meglátott.

-/neved/?-kérdezte.

-Igen?-néztem hatra. Bunkóság lett volna elmenni úgy, hogy hallottam.

-Hogy-hogy erre jössz??? Vikiék nem erre laknak.

-Öm, hát Bogi és a többiek beteget jelentettek, és csak én jövök suliba.

-Akkor jöhetnél velünk.

-Felőlem-mentem bele.

„Úgy érzem, hogy nagyon hosszú útnak nézek elébe”-gondoltam.

De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nagyon jól mulattunk azon a rövid úton, ami az iskoláig vezetett.

Beértünk a suliba, és ugyanúgy, mint tegnap, nagy szemeket meresztettek rám, de most nem azért, mert új vagyok, hanem azért, mert az ikrekkel jöttem suliba. Hát igen, nem mindenkit ér akkora megtiszteltetés, hogy a suli majdnem legmenőbb srácaival megy be a suli kapun.

-Öm, srácok… Szerintem ma egy sarokban a könyvemet bújva fogom tölteni a szüneteket.-én.

-Dehogy is… Majd velünk leszel.-Bill

-Bocs, de semmi kedvem bájologni a kedves haverjaitokkal.

-Nem is kell. Bemutatunk, és szerintem, ha mi szimpatikusak vagyunk, akkor ők is azok lesznek.-Tom.

-Hmmm… Most, hogy mondod, lenne egy kis dolgom egy Gustav nevű sráccal. Ismeritek???-én elgondolkozva.

-Igen.  Miért, mi dolgod van vele?-érdeklődött Tom.

-Az nem lényeg. Be tudnátok neki mutatni. Nézzétek, ott van egy hosszú hajú sráccal.-mutattam feléjük.

-Miaz? Csak nem tetszik a mi kis dobosunk a drága /neved/-nek, -nak??-Bill.

-A ti dobosotok?-meresztgettem a szemeim.

-Igen. Tudod? A banda?-döbbentett rá Tom a dolgokra.

-Jah. Vili. Akkor mi lenne, ha már odamennénk végre?-türelmetlenkedtem.

-Úgy érzem, hogy valaki nagyon meg akarja ismerni Gustavot.-mosolygott Bill.

-Ne gondolj rosszra… Nincs ilyen célom vele kapcsolatban… Legalábbis nem nekem.-mosolyogtam sunyin, mivel azt tervezgettem magamban, hogy kiszedem Gustavból, hogy mit gondol Vikiről.

-És kinek van?-érdeklődött Tom, miközben feléjük tartottunk.

-Vikinek.-súgtam a fülébe.

-Ahhha… Értem. Besegítsek én is?

-Öm, ha van kedved?

-Mindig is szerettem az effajta szórakozást.-kacsinott.

-Beavatnátok?- nézett értelmesen Bill.

-Nem.-adtuk a tömör választ egyszerre.

-Nah, szép.-Bill durcásan.

-Csá!-köszönt Tom a kis csapatnak, akik ott álldogáltak.

-Hy.-Bill. Megjegyzem még mindig nem volt valami nagy életkedve.

-Sziasztok.-köszöntem teljes zavarban, mivel 5 fiú között nem volt valami jó érzés álldogálni. Főleg nem lányok nélkül.

-Sziasztok.-köszöntek a többiek. A srácok lepacsiztak, én meg csak álltam, mint egy darab fa az utca közepén.

Nem így képzeltem el, de ha már így alakult, akkor gyorsan be kell kapcsolódnom a beszélgetésbe, mert különben azt hiszik, hogy egy alamuszi csajszi vagyok.

-/neved/ vagyok.- csattantam fel.

„Huh… most biztos hülyének néznek”-gondoltam.

-Igen, és velünk jött.-karolt belém Tom, és magához húzott.

-Aham. Én Georg vagyok. Te meg akkor gondolom Tom barátnője, ha már így együtt vagyok.-nézett furcsán. Biztos „szíven ütötte”, hogy második napon jóban vagyunk.

-Igazából nem vagyok a barátnője és nem is tervezem.-fejtettem le a kezét a vállamról.

Erre mindenki nagyot nézett, hogy én a „Nagy” Tom Kaulitzot egy ilyen kis jelentéktelen dologgal elintéztem, de ezt meg kell szokniuk.

-Jah, igen. Te vagy az új lány. Aki Viki, Bogi és Kitty barátnője, ha nem tévedek.-Gustav.

-Nem, nem tévedsz. De honnan tudod, hogy mi együtt voltunk tegnap.-néztem rá furcsán.

-Onnan, hogy láttam, hogy nagyszünetben rólam beszéltetek. Elég feltűnően mutogattatok rám.

-Hát, az úgy volt, hogy Viki mondta, hogy tetszel neki, és megmutatta, hogy ki vagy.-végig sem gondoltam, amit kimondtam.

-Tetszem Vikinek?-nézett nagyot.

-Öm… Ami azt illeti, nem vagy közömbös számára. De ezt nem én mondtam.-tettem az ujjam a szám elé.-Tom, ments már ki.-súgtam a fülébe.

-Am. Ma lesz próba?-tette fel Tom a kérdést a többieknek.

-Igen, mint mindig. De tegnap miért mondtátok le?-Georg.

-Mert /neved/-ék próbáján voltunk.-Bill. –Nekik is van egy bandájuk.

-Tényleg?-Gus.

-Igen, és tudatom veletek, hogy a ti próbátokon ott leszek ma én is.-mosolytogatm.

-Ok.-Georg.

Becsengettek. Mikor bementünk a terembe, akkor jutott csak eszembe, hogy én az első 3 órán Tom mellett fogok ülni…

-Majd’ el felejtettem, hogy melletted ülök.- bokszoltam Tom vállába olyan haverilag.

-Igen. Tényleg… Akkor gyere. Uccsóba ülünk.

-Okay.

A három órát teljesen végigröhögtem. Tom olyan gagyi vicceket mondott, hogy azt nevetés nélkül elmulasztani nem lett volna helyes.

És hát igen… Elszaladt az idő. Vége a tanításnak. Hazamentem gyorsan és elindultam a srácokhoz, mivel ma náluk lesz a próba.

És igen… Nem hiába akarták a csajok kiütni őket a nyeregből. Nagyon jól játszanak…

Annyira beleélik magukat mintha teljesen a nagy közönség előtt állnának…

Egyszerűen öröm volt nézni. Elkapott az az érzés, hogy nekünk ez valahogy nem menne.

Elgondolkoztam, milyen lenne, ha ők most híresen játszanának…

Mondjuk, akkor bizonyára szóba sem állnának velünk. De most nem híresek, csak jó fejek és velem vannak.

Megdicsértem őket. Elvoltunk, mint ahogy egész héten.

Egy pénteki nap mentem be a kisajtón, és a postát vettem ki.

-Számla, számla, Meghívó.-szedegettem ki.-MeghívÓ?!?!?! Pff… Nézzük, mit írnak… Hová nem megyek le?-beszéltem magamban.