13. rész

Reggel, mikor felkeltem Tomot pillantottam meg magam mellett. Elmosolyodtam, és figyeltem, ahogy édesen szuszog. Már vagy 10 perce nézhettem, mikor megszólalt:

• Megtennéd, hogy nem bámulsz?

• Te ébren vagy? – lepődtem meg – És honnan veszed, hogy bámullak?

• Érzem. – válaszolt csukott szemmel.

• Megijesztettél.

• Te meg felkeltettél.

• Bocsi, de ha már így mindketten felkeltünk, nem akarod esetleg kinyitni a szemed? Meg ma a kórházba is el kéne menni a cuccainkért.

• Én még aludni akarok. – fejére húzta a takarót.

• Nekem meg hiányoznak a cuccaim. – ültem fel az ágyban.

• Azért negyed órát még kibírsz, nem? – bújt ki a takaró alól, és végre kinyitotta a szemét.

• Ja, hát annyit még talán… - dőltem vissza. – És addig mit akarsz csinálni?

• Mondjuk TV-zni.

• Te TV-t akarsz nézni a Maldív-szigeteken? – kérdeztem meglepődve.

• Igen…

• Hát jó… - a fejemet a vállára döntöttem, az egyik kezemet, pedig átraktam a másik vállára, így vártam, hogy bekapcsolja a TV-t.

• Hol van a távirányító? – kérdezte Tom.

• Ööö. – szétnéztem a szobában – Ott! – mutattam a TV mellé.

• Akkor nem TV-zünk… Hacsak ide nem hozod. – simogatta a hátamat.

• Dehogy hozom! Te akartál TV-zni. xD Amúgy ki vagyok én, hogy kiszolgáljalak? – nevettem.

• Jó, oké… Megértettem.

• Amúgy tényleg… Ki vagyok én neked? – váltottam kicsit komolyabbra.

• Ez meg milyen kérdés?

• Hát pont olyan. De most komolyan…

• Hát ki lennél? Egy naaaaagyon-naaagyon közeli barát. – mosolygott csábosan.

• Barát?

• Nem csak simán barát, hanem nagyon-nagyon közeli barát.

• De a barátok szerintem nem szoktak csókolózni, meg egy ágyban aludni… Még akkor sem ha naaaagyon-naaagyon – utánoztam Tomot - közeliek is.

• Jól van, akkor több vagy, mint egy barát…

• Így kellett kikönyörögni, na kösz…

• Jó-jó, tudom mit akarsz hallani. De tudnod kell, hogy azért nem szeretnék még veled járni, mert 2 nap múlva elmegyek, és ki tudja mikor találkozunk legközelebb…

• Jó, értem én, de amúgy nem szeretném, ha így fognád fel a dolgot… Ne azt mond, amit hallani szeretnék, hanem ahogy érzel.

• De hát én azt mondtam.

• És azt a részét is komolyan gondoltad, hogy több vagyok, mint egy barát?

• Persze te kis buta. – magához húzott, és megölelt.

Pár másodpercig ott ölelkeztünk, aztán fel akartam állni, hogy idehozzam a távirányítót.

• Most meg hova mész? – kérdezte

• Idehozom neked a távirányítót.

• Várj! – megfogta a kezemet, és visszahúzott – Most már nem kell. Kitaláltam valami mást. – elkezdte puszilgatni a nyakamat.

• Inkább azt találd ki, hogy mikor menjünk el a kórházba.

• Az ráér… - adott egy szájra puszit.

• Nem ér rá. – elhúzódtam. – Légy szíves…

• Jó, látom most nincs hozzám hangulatod. – mondta kicsit durcásan.

• Nem erről van szó. De már olyan szívesen fürdenék az óceánban, meg beülnék egy kávézóba, vagy csak úgy sétálgatnék a parton a homokban. Azt hiszem rám férne egy kis kényeztetés, meg lazulás.

• Oké, értem. Felöltözök, és mehetünk.

• Én is felöltözök gyorsan. – bementem a fürdőbe, felkaptam a ruháimat, fogat mostam, aztán Tom is, és el is indultunk a kórház felé. Pár perc alatt odaértünk, és ahogy mondtuk, hogy kik vagyunk, rögtön behívtak egy szobába, ahol ott volt egy csomó bőrönd. Megkerestük a sajátjainkat, aztán bejött két rendőr, akik ki akartak minket hallgatni. Mi mondtuk, hogy nem szívesen emlékezünk vissza azokra a pillanatokra, mikor zuhant a gép, szóval most elmeséljük először és utoljára, hogy mit láttunk, mit éreztünk, stb, stb… Ez az egész azért kellett, hogy hátha segít valamit a nyomozásban, hogy mi okozta a balesetet. Mikor végeztünk, fogtuk a bőröndjeinket (Tom egy sporttáskát, én meg egy húzható bőröndöt) és mentünk vissza a szállodába. Most, hogy szinte újra átéltem a balesetet az alapján, ahogy elmeséltem eléggé felkavarodtak az érzelmeim. Ezt valószínűleg Tom is észrevette, mert tök aranyos volt, és összekulcsolta a kezét az enyémmel, és amikor ránéztem édesen mosolygott. Ez a mosoly pedig nyugtató hatással volt rám. Nem tudom miért, de sokkal jobban éreztem magam ezután. Amikor kiszálltunk a liftből a 6. emeleten, Billt láttuk ahol Tom szobájának ajtaja előtt áll, és kopog.

• Az öcséd már hiányol. – mondtam mosolyogva Tomnak.

• Hát igen, nem tud élni nélkülem.

• Jaj szegény te. Mindenki rád akaszkodik, ugye… - simogattam meg az arcát.

• Hát igen… - sajnáltatta magát.

• Sziasztok! – köszönt Bill, mert észrevett minket, ahogy a folyosón sétáltunk felé.

• Hello! – köszöntünk neki mi is.

• Hát te? – kérdezte Tom. – Hogy-hogy ilyen hamar idejöttél? Még csak dél van. – nevetett Tom.

• Úgy, hogy én is ebben a szállodában vagyok.

• Mi? hogy-hogy?

• Tegnap szakítottam Dian-nal…

• Bővebben?

• Majd elmesélem miközben mondjuk segítesz nekem elhozni a cuccaimat. Nem baj, ha elrabolom egy órára? – nézett rám Bill.

• De baj. – vágta rá Tom – Holnap után megyünk haza, addig hagy legyek már vele.

• Még lehetsz vele eleget.

• Igen Tom, segíts a testvérednek. Én addig kipakolok a bőröndömből, meg lehet, hogy Miát is felhívom, hogy mi jót tervezett mára.

• Tényleg, megmondhatnád neki, hogy délután lemehetnénk együtt fürdeni, vagy valami… - javasolta Bill.

• Oké, majd kitalálunk valamit, de akkor te is ráérsz, ugye? – kérdeztem.

• Persze.

• Na akkor megyünk? Még ma vissza akarok érni az én Hannah-mhoz. – ölelt át.

• Tőlem indulhatunk.

• Kicsim bevinnéd a bőröndömet a szobádba?

• Persze.

• Köszi. – kezeit az arcomra tette, és magához húzott egy csók erejéig. – Sietünk.

• Rendben. Sziasztok!

• Szia!

Én bevittem a bőröndöket a hotelszobámba, és kipakoltam a cuccaimat. Aztán felhívtam Miát, aki mondta, hogy 2 óra körül eljön a hotelbe, és mesél valamit. Többet nem árult el róla, úgyhogy eléggé izgulok már, hogy mi az amit mondani akar.

Mindeközben Bill és Tom sétáltak az apartman felé, ahol már csak Dian lakott, Bill mindent elmesélt ikrének a tegnap estéről. Tom levonta, hogy a testvére szerelmes, persze ez nem ilyen egyszerű… Mikor odaértek a nyaralóhoz, kopogtak, de senki sem nyitott ajtót, ezért Tom benézett egy ablakon, de ott sem volt semmi… Aztán átment egy másik ablakhoz, de szinte nyitva maradt a szája

• Úristen Bill!!! – kiáltott fel Tom.