Bill az éjszaka közepén felkelt. Ledobta magáról a takarót, majd kiment a konyhába vízért. A szeméből még a maradék álmosság is eltűnt. Levett 1 poharat a konyhaszekrény polcáról, majd kivette a hűtőből az ásványvizet. Miközben megtöltötte a poharát a stúdió sorsáról töprengett. Vajon mi maradt épen a berendezésből? Mennyi terület vált a tűz martalékává? És vajon meddig maradnak a fejében az emlékek? A múlt szép, de néha fájó emlékei? Bill leült, majd szomorúan sóhajtott. Annyi minden történt az utóbbi időben. Szinte minden napra akadt valami. Ez kicsit megviselte az érzékeny fiút. Bill mostmár egy kis nyugalomra vágyott. Erre milyen hírt kap? A stúdió kiégett. Holnap (illetve mostmár ma) mennek majd el a néhai épülethez, hogy megnézzék mi maradt meg belőle. Hány kedves tárgyból maradt por és hamu? Bill fejét az asztalra hajtotta és szomorúan nézte a pohár ásványvízben a buborékokat. Nem tudott aludni, de talán már nem is akart. Felállt, hogy a mobilján megnézze, mennyi az idő. Éjjel 2 volt. A többiek biztosan alszanak. Bill visszaült az asztalhoz. Megint lehajtotta a fejét az asztalra. Legyen már reggel… legyen már túl ezen az egészen…

-Bill? –hallatszott Tom hangja. Az énekes felkapta a fejét.

-Szia… hát te? –kérdezte Bill.

-Én ugyanezt kérdezhetném tőled… -mondta Tom, majd leült Bill mellé.

-Nem tudok aludni. –motyogta Bill.

-Értem… -mondta Tom.

-Annyi minden történt… mit kell még elviselni? –mondta szomorúan Bill.

-Nem tudom… de sose hátrálj meg! Az élet ugyanúgy ad pofonokat, mint ajándékokat. Ha örömben részesülsz, hát légy boldog, de ha baj van, sose hagyd el magad! –mondta Tom bíztatóan.

-Köszi… de ez nekem sok. –Bill

-Azért vagyunk itt mi. Mi négyen. –Tom. Bill elmosolyodott.

-Tudom, és ennek örülök… csak néha elfog az aggodalom, hogy „jaj most mi lesz”… -magyarázta Bill.

-Megértelek, mindenkinél van ilyen. És tudom, hogy szar lesz holnap. De majd megoldjuk. –Tom

-Akkor… akkor jó. –mondta Bill 1 kicsit már nyugodtabban.

-Akkor én visszamegyek aludni. –mondta Tom, majd fölállt.

-Megyek én is. –mondta Bill. Tom 1 mosollyal nyugtázta, hogy sikerült a tesóját megnyugtatnia. Ígyhát Bill hamarosan már az ágyában aludt, és talán 1 kicsit könnyebben készült a reggelre.

A stúdiónál

A négy fiú korán reggel 6-kor már a kisbusz előtt volt. Egymásra néztek, majd beszálltak a járműbe. A kisbusz kerekei elindultak, majd alig 20 perc múlva odaértek a néhai stúdióhoz. Amikor a fiúk kiszálltak a kisbuszból, földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Az épületnek csak az alapjai álltak, azokat is rendesen kikezdték a tegnapi lángok. Orrukat megcsapta a füstszag. Mindent vastagon borított a korom és a hamu. Billnek szinte összefacsarodott a szíve. A fiúkhoz odalépett David.

-Látom ideértetek. Sajnos túl nagy volt a tűz, és szétterjedt. Hiába oltotta rengeteg tűzoltó… sajnos semmit sem lehetett megmenteni… -mondta a menedzser szomorúan. A 4 fiatal fájdalommal teli tekintettel nézett végig a stúdió romjain. Elindultak négyen, négyfelé. Bill eleinte csak a ház külső részeinél járkált, később viszont bement a falak közé. Körülnézett. A félig leomlott fal mellett ott állt 1 nagy fekete dobozféle. Az volt a tűzhely, amit szinte felismerhetetlenségig eltorzított a tűz. Néhol nyomokban még látszott a padló zöld borítása. Bill lehajtott fejjel ment tovább. Elért az előszobába. Rögtön felismerte a krémszínű kanapét, amit most szürkésfeketén látott viszont. Itt pizzáztak mindig a munka után. A kisasztal szinte a földdel volt egyenlő. Egy elszenesedett asztallap és a körülötte heverő 4 asztallábról lehetett felismerni a néhai használati tárgyat. Bill már csak 1 dolog miatt reménykedett: hogy a kedvenc zongorája, amin annyi szöveget dalba öntött, amin annyiszor hülyéskedett a többiekkel, egyben maradt. Bill nyelt 1 nagyot, majd átlépett 1 másik helyiségbe. Meglátta a zongorát. Mármint ami maradt belőle. A hangszer el volt dőlve, mivel 2 lába nem volt a helyén. A billentyűit vastag koromréteg fedte. A zongora elég siralmasan festett. De minden billentyű a helyén volt. Bill odalépett a hangszerhez. Hosszú, vékony ujjait a billentyűkre tette, és lenyomott párat. De hiába fülelt, semmit sem hallott. A zongora belsejében található húrok szénné égtek, emiatt Bill kedvenc zongorája örökre elnémult. Bill keserű csalódottsággal lépett hátra. 1 árva könnycsepp hagyta el szomorú szemeit, ám azt is gyorsan letörölte pulcsija ujjával. A hangszobát már meg se nézte. Sarkon fordult, majd sietős léptekkel kiment az utcára. A többiek már ott voltak a kisbusznál. Bill lehajtott fejjel ment oda hozzájuk.

-Holnap 1 másik stúdióban dolgozunk tovább. Majd értesítelek titeket a további részletekről. –magyarázta David.

-Ok. –mondta Gusti.

-Megyünk haza? –kérdezte Bill. A többiek bólintottak. Elköszöntek Davidtől, beszálltak a kisbuszba, majd hazafelé (a Berlini házukat értem) vették az irányt. Bill búsan nézett ki az ablakon. Végülis a munka megy tovább… de a régi stúdiót és a hozzá tartozó emlékeket és élményeket semmi sem tudja visszahozni. Bill kedvenc zongoráját pedig végképp nem. A néhai becses hangszert a tűz néma zongorává változtatta…