1.Árnyékok a múltban





Édes-keserű ébredéseim egyike. Minden csalódottsággal, amit legbelül érzek, összeszedem gondolataimat, hogy ismét nekivághassak egy ugyanolyan egyhangú napnak, mint a többi. Rendszerint ebből az első 30-40 perc abból áll, hogy megpróbálom megértetni magammal: csak egy álom volt. Ő soha nem lesz az enyém.

Pedig régen anyira közel volt...Anyira természetes dolognak számított a jelenléte, hogy egyszerűen nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mire rájöttem, hogy mekkora kincs is ő, már késő volt. A kissrácból nagyfiú lett, és most már ünnepnapnak számít, ha néhány órát tölt egykori otthonában. A szomszédlányra sem emlékszik már, a múlt legtöbb emlékét elfújta a szél...Bill Kaulitz soha nem lesz már olyan, mint amilyen egykor volt. Az elmúlt három év feledtette vele a többi tizenhatot. Semmi értéke sincs már a megannyi együtt töltött délutánnak. „Bill Tom Sarah Juliette” A négy apró név még mindig tisztán kivehető a park legöregebb fájának törzsén, ahova a négy kisgyerek akkor régen bevéste. És ez is a múlté már. Idegenekként tekintünk egymásra, valahányszor megpillantjuk egymást, barátságos köszönés helyett inkább elfordított fejjel, dacosan megyünk tovább, tudomást sem véve a másikról, pedig hatalmas megknnyebbülés lenne mindannyiunknak ha végre nem elenségként tekintenénk egymásra.
 
Nem volt ez mindig így. 8 éves korunkig elválaszthatatlanok. Négy jóbarát: Bill, Tom, Sarah és én. Az idő megálíthatatlan múlása mindent megváltoztatott. Kis idő elteltével érdekes módon már egyikünket sem hozta lázba a bújócska vagy a labdázás gondolata. A banda feleződött. Sarah meg én belecsöpetünk a 8-12 éves lányok rózsaszín világába, és a régi barátaink helyett sokkal több figyelmet szenteltünk a Barbie-babáknak, és anyukánk régi sminkkészletének, miközben álmodozva vártunk a szőke hercegre, aki majd fehér lovon jön utánunk és csillogó palotába röpít minket.
A srácok meg...nos, őket is elragadta a hülyeség, persze kicsit kisebb mértékben, mint minket, lányokat.Tom Superman akart lenni, és folyamatosan meg akart küzdeni velünk, ezzel próbálta megakadályozni, hogy a rózsaszín uralja a világot. Bilre nem igazán illett a szuperhős szerep, de ő sem tagadta meg a lehetőséget, hogy Batmanként kiálljon a „férfiak” igaza melett Superman oldalán. Mindemellett Tomon kívül mindenkitől foggal-körömmel védte kis jegyzetfüzetét, amibe dalszövegvézlatait írogatta. Magasra törő tervei voltak, és tudta, hogy előbb, vagy utóbb megvalósítja majd a legnagyob vágyait. Talán túl hamar jött el az idő...

„-Utállak és nem vagy a barátunk! Többet soha nem akarunk veled meg Sarah-val játszani!” Ez volt Tom egyik kitörése. Talán ez volt az a pont, ahol a barátságunk végleg végetért. Maradtak a közömbös köszönések, a reménytelen próbálkozások egy-egy beszélgetés kezdeményezésére pedig pár mondat után kudarcba fulladtak.
És teltek az évek, Bill meg Tom a szemem láttára nőttek fel, tudatosult bennük, hogy mit is akarnak...Stílusuk nagyon korán kialakult, 12 évesen az ikrek már annyira különböztek egymástól, hogy sokan fel sem vetették a gondolatot, miszerint ikrek lennének. Egy azonban közös maradt bennük: a zene iránti imádat. A háttérből figyeltem a sokszor reménytelen próbálozásaikat, hogy valaki észrevegye őket. Majd már nem csak ketten zenélgettek, hanem társakat találtak két másik fiú személyében. Én az egészből csupán ennyit láttam. Mert ennyit engedtek látni. Esténként sóvárogva figyeltem az ablakomból az udvarukon ücsörgő fekete hajú gyereket, elképzeltem, hogy milyen jó lenne, ha még mindig minden olyan jó lenne, mint régen...

Befutottak. Nekik sikerült, amit megálmodtak. Három éve történt ez, azóta nagyon ritkán vannak itthon. A titokzatos énekesről minden szabad percemben álmodozom, az éjszakákat álmomban vele töltöm. A médián keresztül minden mozdulatát megpróbálom követni. Hiányzik. És elvesztettem őt. Örökre...